Bestiárium · The Witcher 3: Wild Hunt Remastered

Azt hittem, a dolgozók ártalmatlanok. Rosszul hittem. – Paszományos Janne, prémvadász A dolgozók száma a legnagyobb, így a leggyakrabban ezzel a kaszttal találkozhatunk az endriág fajból. A kolóniában az ő feladatuk a fészek és a gubók építése, az élelem gyűjtése és a peték és lárvák cipelése. Ha fenyegetve érzik magukat, harcosokat hívnak segítségül, de ha meg kell védeniük magukat, megteszik – meglepően eredményesen.

Ha egy embert hasonlítanak bármilyen nemi szervhez, az többnyire nem dicsérő jelzőnek szánják. Ezek az endriág herék azonban egyáltalán nem negatív tulajdonságaik után kapták a nevüket. – Evelynn Harker, herbalista A hím endriágok – más néven herék – falánk lények, akiknek az életcélja mindössze a táplálkozás, a harc és a szaporodás. Ha kilépnek a fészkükből, ezek az agresszív harcosok megtámadnak minden teremtményt, akivel csak találkoznak.

A pók sosem barátkozik legyekkel. – Ofieri közmondás Hasonló mondásnak lenne alapja a mi vidékünkön is, az arachnomorfokra vonatkoztatva és mindenre, ami nem képes elmenekülni előlük – azaz a világ majdnem minden teremtményére. Igaz, a szántóvetőknek vagy a favágóknak nincs félnivalójuk tőlük napi munkájukban, mivel az arachnomorfok, mint a pókok távoli, Együttállás utáni rokonai, inkább szeretik a mély, sötét barlangokat és az elhagyatott nyirkos mocsarakat. Bárki, aki beléjük botlik, jobban teszi, ha számot vet lelkiismeretével és evilági ügyeivel, mert az élete hamarosan véget ér, minthogy a világ leggyorsabb embere sem futhat el előlük és csak néhány witcher képes megölni őket. Még rosszabb és agresszívebb fajtájuk az arachnomorf kolosszus, ami képes egy egész ökröt pillanatok alatt felfalni.

Valami pusztítja a szántóinkat és a kaptárainkat. Szerintünk… a méhészet fantomja. Holofernes Meiersdorf

Ha olyan bestiával találod szembe magad, ami tüzet okád, mérgező tüskékkel teli farokkal csépel, éles fogakkal és még élesebb karmokkal szaggat, illetve ultraszonikus üvöltéssel próbál hanyatt dönteni, tudd, hogy sárkánygyíkkal van dolgod. Egy ilyen arzenált felvonultató teremtmény esetében nem meglepő, hogy az emberek gyakorta sárkánynak vélik. A szakértők (azaz witcherek) tudják, hogy a sárkánygyík teljesen különálló faj, melynek egyedei főszabályként kisebbek és kevésbé veszélyesek a sárkányoknál. De akadnak kivételek: a nőstény sárkánygyíkok a párzási időszakban, illetve közvetlenül tojásrakás után, komiszabbak is tudnak lenni. Ha ilyennel kerülsz szembe, azt tanácsolom, igyekezz minél hamarabb a lehető legmesszebb kerülni tőle. Lehetőleg futva, ahogy a lábad bírja, és anélkül, hogy visszanéznél.

Toussaint-i tartózkodása során Geralt a ginodendromorfizmus ritka szép példájába botlott – azaz egy nőbe, aki fává változott. Ha valaki belevágott, a fa kérge vérzett, a lombok közt járó szélben pedig mintha zokogás visszhangzott volna. Geralt utánajárt a dolognak és megállapította, hogy az átalakulást mágia (esetleg átok) okozta, a történtek magyarázata pedig a nő múltjának valamely szomorú eseményében keresendő. Daphne nagy szerelme, egy kóborlovag, a Hiúz-orom boszorkányához indult, de sosem tért vissza onnét, amivel élethossziglani keserűségre kárhoztatta kedvesét.

Hallottam, van egy kis gondotok – egy szörnnyel, amit csak sikoltónak hívtok? Bezony, erre portyázik. Főként teheneket és kecskéket ragad el, de nem veti meg az embert sem, ha belefut egybe. – beszélgetés részlete Hollószirten

A vén hülye csupa kék-zölden jött haza, és váltig állította, hogy kikimórok támadtak rá az erdőben. Minek néz ez engem? A cimborái verték össze, amiért csalt a gwyntben. Ha kikimórok lettek volna, már nem élne. Nekem meg végre nyugtom lenne. – Lavinia, egy beauclairi fogadós felesége A kikimórok – a hangyákhoz és más társadalomalkotó rovarokhoz hasonlóan – kolóniákba tömörülnek. A kikimór kolóniát a királynő uralja, és szigorú társadalmi hierarchia jellemzi. A kikimór dolgozók vadásznak és gondoskodnak a fészek élelemmel való ellátásáról. A kolónia megvédelmezése a kikimór harcosok feladata. A magányos dolgozó megöléséhez egy gyermek ereje is bőven elegendő. A magányos egyedek azonban ritkák , a kikimór dolgozók jellemzően pár tucat egyedből álló csoportokban teszik a dolgukat. Az átlagembernek, ha egy rajra való kikimórba botlik, a legjobb esélye a menekülés. De az sem garantálja, hogy életben marad.

Brukszának látszott, de nem bruksza volt… – a falkoanéi elöljáró és egy witcher párbeszédéből Az alp külsőre brukszához hasonló vérszívó. Fantomnak is nevezik, mert ahhoz hasonló módon követi és gyötri kiszemelt prédáját. Általában nőként mutatkozik meg, de állati formát is ölthet. Többnyire falvak közelében vadászik. Éjszaka támad, és teliholdkor a legaktívabb. Az alp nyála ájulásszerű alvást okoz, alvó ember esetében pedig iszonytató rémálmokat idéz elő. Egyesek szerint ők állnak az olyan esetek mögött, mikor egészséges férfiakat elnyom az álom, és virradatra az utolsó csepp vért is kiszívja valami a testükből.

Azok bejön troll ház. Troll mond „Kifele ember!” De ők bumm-bumm troll kövek. Akkor troll is bumm! – A Bumm-bumm nevű hegyi troll

A farkasok egyáltalán nem olyan rosszak, mint amilyennek lefestik őket. A vérfarkasok viszont az utolsó szóig olyanok, sőt rosszabbak. – Elsa Vilge, íjász A vérfarkasokban egyszerre van jelen az ember és a farkas. Amikor fenevad alakját öltik, mindkettőből a legrosszabb bukkan a felszínre: a farkas gyilkos ösztöne és nyers hús utáni éhsége, valamint az ember kegyetlen és számító intelligenciája. A vérfarkasok állapota átok eredménye, az átalakulásokat pedig akaratukkal nem képesek befolyásolni.

A néphagyomány szerint a vízibanya a fojtólidérc felesége. Ha ez igaz, akkor érthető, hogy mitől olyan komisz bestiák. – Dregsdoni Shemhel Néhány mese említi a vízibanyákat és a mocsári bulákat, akik eltévedt öregasszonyoknak adják ki magukat, hogy az utazókat elcsalják a lápvidéken felépített, rozoga viskóikba. A valóságban csak egy vak, vagy olyasvalaki, akit az ital elvakított, tévesztené össze a vízibanya odújának rothadó iszapját és bűzös nyálkáját egy kellemes vidéki lakkal, vagy a rettenetes banyát egy ártatlan nagymamával. Ráncos, bibircsókos testük majd két méter magas, a színük rózsás-zöldes és bűzlenek a mocsár- és halszagtól. A hátukból kétarasznyi csontos kinövések állnak ki, a hajuk gubancos hínárra emlékeztet, és olyan karmok teszik teljessé a képet, amire egy vérfarkas is büszke lenne.

Egen, félig sas, félig oroszlán, éppen, mint az uraság címerében. Csakhogy ez a döglött tehenemet tartotta a karmai közt jogar helyett. – griff támadás névtelen szemtanúja A griffek valaha csak a magas hegyek közt fordultak elő, ahol mormotákra és hegyi kecskékre vadásztak. Valamikor azonban rájöttek, hogy az emberek lakta vidék sokkal bőségesebb és könnyebb prédát kínál – nevezetesen teheneket, juhokat és juhászokat. Ezek a félig sas, félig nagymacska teremtmények alig néhány év leforgása alatt ritkaságból az Északi birodalmakat elárasztó legrosszabb kártevők lettek. Különösen gyűlöletesek a királygriff és a császárgriff alfajok.

Mi sors-testvérek szüntelen, a földön át, a tengeren, forgunk körül, körül, körül… Hármat felém, hármat feléd, – Még hármat, így kilenc! Macveth, 1. felvonás, 3. szín Világunk elszigetelt részei olyan lényeknek adnak otthont, akik öregebbek, mint az emberiség, öregebbek, mint az akadémiák és a mágusok, sőt öregebbek, mint a tündék és a törpök. A görbelápi Fúriák ilyen lények. Senki sem tudja az igazi nevüket, sem azt, hogy milyen fajzatok vagy szörnyetegek valójában. A köznép elnevezte ezt a három nővért Szövenynek, Kotyvasznak és Sutyornak és hármukat együtt az „Erdő Asszonyainak” vagy egyszerűen csak „Jóasszonyoknak” hívják. A Fúriák úgy viselkednek, mint Velen valódi uralkodói, az alattvalóiknak segítenek a túlélésben, amikor nehéz idők járnak, de cserébe feltétlen engedelmességet várnak el. Nagyhatalmú mágiát használnak, de nem olyat, mint a mágusok. A hatalmukat a földből és a vízből nyerik, és szorosan kapcsolódnak a vidékhez, ahol élnek. A Fúriák mindent hallanak, ami az erdőben történik, megjósolják a jövőt és alakítják az emberek sorsát, átkot vagy épp áldást osztva. A Fúriák minden szempontból halhatatlannak tűnnek. Mágikus elixírek védik őket az öregedéstől és teszik lehetővé, hogy fiatal nők képében jelenjenek meg. Ezek az elixírek és titokzatos kapcsolatuk a láppal, ahol élnek, természetfeletti erőt és vitalitást ad nekik.

Edd meg szépen a levesed, vagy jön egy berzerker és egészben bekap! – feddi az anya gyermekét Skelligén. Skelligi legendákból ismeretesek a berzerkerek, akik képesek medve alakját ölteni, ha elkapja őket a tombolás a csata hevében. Ilyenkor elvesztik minden emberi ítélőképességüket, és a józan ész helyett a vérszomj hajtja őket, amit ki kell elégíteniük, hogy visszatérhessenek emberi formájukba. Kevesen hisznek azonban ezekben a vérfagyasztó mesékben, még Skelligén is, ahol pedig a helybéliek a legvalószínűtlenebb legendákat is igen komolyan veszik. Ez vagy arra utal, hogy a berzerkerek csupán a mézsör felkorbácsolta képzelet szüleményei, vagy pedig hogy megtanulták jól elrejteni képességeiket a többi szigetlakó elől.

Az ördögfattyak kisebbek a pokolfajzatoknál, ez igaz. De így is elég nagyok a gyilkoláshoz. – Agnes Thistle, javasasszony a Fekete Erdőből Az ördögfattyak a pokolfajzatok és a bumbakvesik valamivel kisebb rokonai. De az a witcher, aki azt hinné, a méretbeli különbség miatt nem jelentenek veszélyt, súlyosan téved – ez a tévedés pedig a pályafutása végét jelentheti. A sötét és ősi erdők ezen lakói az ember által ismert legveszedelmesebb szörnyetegek közül valók.

Ránk támadott… Az istenekre, nem tudom, mi volt ez, de legalább négy arasz magas! – Veleni parasztasszony

Egy kóborlovag némi szerencsével leteríthet egy lidércet, egy paraszt a kutyáival pedig esetenként egy medvével is elbánhat. De ne féljünk kimondani: a valaha készült legkitűnőbb vértezet, sőt, Szent Plegmund kulcscsontja sem ad a köznapi halandónak számottevő esélyt azon teremtmények ellen, amik a föld mélyén élnek. – a toussainti hercegi gárda egy veteránja az újoncoknak

Micko és a bandája – kik ők? Négy legény, részegesek, semmirekellők mind. Felhajtottak néhány korsóval és elhatározták, hogy ők biz meghágják ezt a Fehér Hölgyet, akkor majd tán eltakarodik. – beszélgetés részlete egy Novigrad közeli mezőn

A vízparton csendesen kell lenni. Először is, hogy el ne ijeszd a halakat. Másodszor, hogy oda ne vonzzad a fojtólidérceket. – Blavikeni Yanneck, halász A fojtólidércek a tó aljáról felszínre úszó vízihullára emlékeztetnek. Betegesen kék vagy zöld a színük, a pórusaikból nyák és iszap folyik és a bomlás maró szaga lengi őket körül. Ezért gondolják, hogy a fojtólidércek – valamint sokkal veszélyesebb rokonaik, a vodnikok, a mocsolák és a vízbefúltak – a sekély vízben megfulladt halottakból kelnek életre: a lápba tévedt utazók, a túl messzire beúszó gyerekek, vagy a vodnikok esetében, kapatos parasztok, akik letévedtek a keskeny mocsári ösvényről.

A palackból vörösen derengő füst gomolygott elő. A füst lüktetett, majd fura alakba gyűlt a költő feje előtt lebegve… – Az első elvágyódás, egy minden szempontból fantasztikus mese. A dzsinnek nagyhatalmú légszellemek, a levegő elemnek olyan összesűrűsödései, amelyek önálló értelemmel és jellemmel bírnak – bár ez utóbbi általában gonosz. A legendák szerint a dzsinnek teljesíthetik a legkülönösebb kívánságot is, bár nem szívesen teszik. A különösen nagy hatalmú varázslók elfoghatják és igájukba hajthatják ezeket a lényeket. Ezután a mágus meríthet az energiájából, így használva varázslatokat, anélkül, hogy a hagyományos módokon kellene energiát gyűjtenie a mágiához. Csak alig maroknyi mágusnak sikerült eddig ez a bravúr, mert a dzsinnek konok elszántsággal küzdenek az ilyen végzet ellen. A dzsinnek bebörtönzéséhez és uralmunk alá hajtásához előbb le kell őket gyengíteni – és ez nem könnyű feladat. Dzsinnek ellen harcolni kimondottan nehéz. Szemvillanás alatt hoznak létre olyan varázslatokat, amelyeket még a legfelkészültebb emberi mágusok sem lennének képesek használni, még többéves gondos előkészületek után sem. Mi több, a levegő elem befolyásolásával pusztító viharokat, hurrikánokat és széllökéseket képesek megidézni. Szerencsére, minthogy mágikus lények, érzékenyek az ezüstre – ugyanakkor az acél nem sebzi őket.

Tényleg akarsz egy dühös witchert látni? És te? – beszélgetés részelete Novigrad utcáiról

A nemes Roderick lovag emlékére, aki egy baziliszkusz elleni hősies küzdelemben vesztette életét. Reménykedjünk, hogy csontja megakadt a fenevad torkán. – sírfelirat, Vizima temetőjében. A népszerű hiedelemmel ellentétben a baziliszkuszok nem tudnak semmit sem kővé változtatni a tekintetükkel. Ez azonban sovány vigasz, hisz sav, méreg, karmok és fogak állnak rendelkezésükre, amelyekkel számos más módon képesek ölni.

Az emberi elme éppoly vad és felfedezetlen hely, mint bármely tengeren túli föld. Számtalan vész lakja – félelmek, fájdalmas emlékek, megrázkódtatások. Ezek tudatunk határán ólálkodnak, akár a ragadozók, és egy gyenge pillanatra várnak, amikor felfedhetik magukat… és elpusztíthatnak bennünket. – Arturius Vigo, „A varázslatok és illúziók esszenciája.” Az Iris von Everec elméjében létrejött festett világot elsősorban az emlékeiben élő alakok népesítették be, de otthont adott néhány veszélyes ragadozónak is: félelmei megtestesüléseinek. Ezek közül a legveszedelmesebb, az Éteri, a legmélyebb rettegését hívta elő – és a férje arcát viselte. Az Éteri külsőre Olgierdre hasonlított és az övéhez hasonló technikákkal harcolt. Hat ilyen lény várakozott Geraltra, de először csak az egyikük bocsátkozott harcba vele. Ennek a halála ébresztette fel a következőt, ami erősebb volt az elsőnél, és ez így ment tovább, mindig erősebb éterinek adott helyet az elesett testvér, mígnem Geralt mindet le nem győzte. De így is óvatosnak kellett lennie, mert a legkisebb sebzés, amit a sorára várakozó lény kapott azonnal életre keltette, hogy csatlakozzon a még élő társához a harcban. Végül a legjobb taktikának ezek ellen a rémálmok ellen a pontosan időzített ellentámadás bizonyult.

Vámpírharapások és erős alkoholbűz. – Ríviai Geralt

Itt valaki főzőcskézik… Ez egy… emberi combcsont… egy gyereké. – Ríviai Geralt

Vót énnékem nyóc üszőm, abbó' öt tejet is adott. Oszt feltűnt ez a kukorix a közelbe' és most mán csak néhány húscsimbók maradt az üres mezőn. – Jethro, pindali paraszt A bolond babonaság szerint a kukorixok, akárcsak a baziliszkuszok, a puszta tekintetükkel képesek ölni. Ez teljes képtelenség azonban, a kukorixok tekintete semmivel sem veszélyesebb, mint a dühös libáé. Sokkal inkább vigyázni kell éles csőrükkel és hosszú farkukkal, amit gyilkos hatékonysággal suhogtatnak.

Ghoulok csúsznak-másznak éjjel, amit látnak tépnek széjjel, egy falatra bekapnak, jobb ha inkább résen vagy. – gyerekvers A ghoulokat és graveireket nehéz jellemezni. Azt mondhatnánk, emlékeztetnek az emberekre, de valójában a szöges ellentétei mindannak, ami emberi. Bár van lábuk és karjuk, mint az embereknek, de négykézláb közlekednek, mint a kutyák vagy a borzok. Bár emberi ábrázatuk van, hiába is kutatnánk benne az érzelmek, az értelem vagy az öntudat bármilyen szikrájának nyomait. Egy és csak egy cél vezérli őket: csillapíthatatlan éhség az emberi hús iránt.

Szörnyű volt látni, ahogy az a kedves fickó hirtelen szörnyű fenevaddá válik, ami egy hentesmester precizitásával szaggatja szét áldozatait… egy szemtanú kihallgatásának jegyzőkönyvéből Dettlaff úgynevezett nemesvámpír, a világunkra szabadult legfélelmetesebb fenevadak egyike. Az e fajhoz tartozó vámpírok többsége úgy él az emberek között, hogy azok nem is sejtik, mit rejt köznapi külsejük. Nem ritkán válnak közösségükben tisztelet és megbecsülés tárgyaivá. Ez a fajta vámpír azonban hihetetlenül veszélyessé válhat, ha provokálják. Dettlaff kétlábú formájában egyedi támadásaitól ajánlatos leginkább óvakodni. Pengeéles karmainak csapásai igen erőteljesek és rendkívül pontosak. A fegyverforgatásban is fölöttébb jártas. Nemesvámpírként képes köddé válni és elborítani ellenfelét. A vele vívott csata során őrizkedj a mágikus pocsolyáktól és a levegőből érkező támadásoktól! Ha megsebesül, Dettlaff előszeretettel ölt szárnyas formát. Erős szárnyainak egy-egy csapása egy witchert is könnyen megszédíthet. Ajánlatos észben tartani, hogy a nemesvámpírok halhatatlanok: mivel nem kell az életüket félteniük, gyakorta és szívesen kockáztatnak. Képesek láthatatlanná válni, és automatikusan visszanyerik harcban elvesztett életerejüket. Mindent összevetve roppant kemény ellenfelek, még egy witcher számára is.

Vigyázzatok jó urak, mert nekkerek vannak itt a híd alatt. Ha egyszerre átkeltek, lassítás vagy megállás nélkül, akkor nincs mitől félni. De ha a szekeretek ott töri tengelyét és ott ragadtok… Hát, akkor hunyjátok le a szemetek és imádkozzatok Meliteléhez. – Kurt Hammerbach, a vengerbergi városőrségtől A magányos nekker ártalmatlan. Öt már veszélyes. Tíz már egy veterán szörnyvadászt is megölhet. Különösen sok gondot okoznak a harcos néven ismert nagyobb, erősebb egyedek, valamint a phooca néven ismert ritka válfajuk.

Meglehetőst gyakran a lidérc egy tárgyhoz kötődik, olyasmihez, amihez életében is szoros kapcsolat fűzte, vagy egy helyhez, mint amilyen a halálának helyszíne. Mindkét esetben ugyanazzal az okozati tényezővel állunk szemben: erős érzelmi kötelék, amiből a lidérc az erejét meríti. – Inigo Swann, „A természet világán túl.” Az elhagyatott von Everec birtokon járva Geralt a házat kísértő nő szellemére bukkant. A nyugtalan szellem tökéletesen uralta a ház berendezését, különösen a falakon függő festményeket. Szabadon mozgott a vásznak között, belépett az egyikbe, kilépett a másikból. Először próbált ráijeszteni Geraltra, hogy adja fel a keresést, aztán mikor nyilvánvalóvá lett, hogy ez a stratégia nem működik, közvetlenül megtámadta. Geralt igen kemény harcot vívott a lidérccel, mert azt a harag hajtotta és heves agresszióval záporozta rá támadásait. Geraltnak villámsebesen kellett mozognia, hogy háríthassa a csapásait, ideje sem volt, hogy szusszanjon vagy saját maga lendüljön támadásba. Mi több, a lidérc szoros köteléket alakított ki a körülötte lévő festményekkel, és amíg a witcher el nem vágta ezeket, állandóan visszanyerte elveszett erejét. A festmény lidérce fölött aratott győzelem kulcsa az volt, hogy a támadásainak hárítására kellett összpontosítani és csak elszórtan támadni, pontosan a megfelelő pillanatban. Bármilyen hadonászó támadásra halálos ellencsapás jött megtorlásul.

Hogyan feni a kis vadkan csillogóra agyarát, barázdálja a gyökeret, fatörzset és koronát! Mily boldogan mutogatja csupa fogsor vicsorát, Szűzlányokból rendezi meg estére a vacsorát! Charolle-i Ludwig, matematikus, író és költő Ezek az erdei állatok valóban „vadak” – zabolátlanok, komiszak és agresszívek –, ahogy azt a nevük is jelzi. A mai napig a félreeső kaedweni falvakban számos paraszt hiszi, hogy a vadkanok kizárólag fiatal szűzlányokat esznek, noha a valóságban sokkal gyakrabban fogyasztanak gyökereket és makkot. De senki se higgye, hogy ettől a vegetáriánus étrendtől ártalmatlanok lennének. Ezeknek az állatoknak a robosztus felépítése és hegyes fogai valóságos szőrös harci gépekké teszik őket. A természet ezek mellett felruházta őket két pár agyarral, és ennek a fegyverzetnek az összessége az erdő rettegett rémeivé teszi őket, amik veszélyt jelentenek minden ott élő emberre és állatra egyaránt. A vaddisznóknak megnyúlt és megkeményedett orra van, amit némely vidéken „túrónak” is neveznek, noha ezeknek az állatoknak semmi köze a tejtermékekhez. Jellegzetes röfögő hangot adnak, ami nagyjából úgy hangzik, mintha egy különösen kövér ember horkolna. Egy másik hiedelem szerint a vadkanok nagyon ingerlékenyek, és ha valaki feldühíti őket, bosszújukat kerítések ledöntésével és a krumpliföld feltúrásával töltik ki. Habár időnként magányosan élnek, a vaddisznók többnyire 3-5 tagú csoportokban járnak.

Kinn a tengeren, ha meghallod egy gyönyörű nő énekét, fordítsd meg a hajód tüstént. Értetted? Még akkor is, ha ezzel egyenest visszahajózol a viharba. – Hindarsfjalli Arike, fiának adott tanácsa, annak első magányos kihajózása előtt Ahogy a tapasztalt vadászok fából faragott kacsát tesznek ki, hogy odacsalogassák a sárkánygyíkokat, a szirének és lamiák is odacsalogatják az embereket – saját testüket használva csaliként. Képesek átalakulni, hogy gyönyörű emberi hajadonokra hasonlítsanak, bár lábak helyett ezüstös pikkelyekkel borított halfarokkal bírnak. Ha egy gyanútlan tengerész karnyújtásnyira kerül ezektől a gyönyörű lényektől, az arcuk hirtelen fogakkal teli, halszerű rémpofává válik, bájos és ismeretlen gyönyöröket ígérő farkuk pedig éles, halálos karmokká.

A jeges tél szele támad, dermesztő fagy marja a lábad, hó hull és ellepi a földet, a sok jégtroll felébred és támad! – népdal Kaedwen északi részéről Hófödte csúcsok megmászása sosem biztonságos vállalkozás. Megcsúszhatunk és szakadékba zuhanhatunk, maga alá temethet egy lavina – vagy jégtrollokra bukkanhatunk. Az alacsonyabb régiókban élő hegyi trollokkal ellentétben ezek az örök hóban élő szörnyek minden embert, akivel csak találkoznak, egy ínyenc lakoma lehetséges fogásának tekintenek.

Az alghoul tulajdonképpen egy igazán szemét ghoul. – Yarpen Zigrin, törp harcos Az alghoulok különböznek a közönséges ghouloktól méretben, erőben, színben és ami a legfontosabb, intelligenciában. Míg a ghoulok és graveirek egyszerű lények, amelyek a legegyszerűbb rajtaütést sem tudnák eltervezni, az alghoulok és a hozzájuk hasonlók (mint pl. a cemetaurok) képesek előre gondolkodni és ezáltal sokkal veszélyesebbek.

Azt mondják, a kutya az ember legjobb barátja… De ezekben a nehéz időkben nem árt óvatosnak lenni, még a barátokkal is.– Alfred Pankratz, novigradi koldus Egyesek azt állítják a kutyák hasonlítanak a gazdájukra. Egy jól tartott eb hűséggel és bizalommal hálálja meg a tulajdonosának, míg amelyikkel rosszul bánnak, az hasonlóképpen is viszonozza azt, a kiabálást ugatással, a rúgásokat harapással. Minthogy rossz ember mindig akad bőségesen, rossz kutyák is mindig szép számmal vannak. A legveszélyesebbek mind közül a kóbor korcsok, amelyek nem tisztelik az embert és rákaptak a vér és a dög ízére.

Melitele, Hatalmas Anya, védj meg a gonosztól, a tisztátalan ördögöktől és bűzös démonoktól, és mindenek előtt minden katakanok és nekuratok karmaitól… – imatöredék A katakanok és veszélyesebb rokonaik, a nekuratok az emberi félelem megtestesülései. Az árnyékok közt rejtőznek. Vért isznak. Hatalmas denevérekre emlékeztetnek – de hosszú agyarakkal és még hosszabb karmokkal. És ha ez még nem lenne elég rémisztő, képesek láthatatlanná válni, észrevétlenül várakozva, amíg az elkerülhetetlen támadásuktól való rettegés teljesen hatalmába nem keríti az áldozatukat.

Hogy mitől ekkora a karom, cimbora? Nincs ebbe semmi titok: rágyúrtam. Ordas farkas Az Ezernyi mese honának Ordas Farkasát, ama különös világ többi lakójához hasonlóan, Artorius Vigo mágiája formálta a közismert mesefigura képére. Valaha a herceg leánykáinak játékszere volt, akiknek pszichodrámát adott elő egy piros kapucnis bakfissal és annak nagymamájával… de a mese lassú degenerálódása őt sem kímélte. Mikor Geralt és Syanna rátalált, az ordas farkas szörnyen másnapos volt, és nemigen hajlott az együttműködésre. Hőseink azonban, akiknek szükségük volt a nála lévő babszemre, rövid úton visszakényszerítették szerepébe. A mese úgy végződött, ahogy mindig: az Ordas Farkas rárontott a vadászra (akit Geralt alakított) és bőszen marcangolni kezdte. A sebek, amiket eközben kapott, szinte azonnal behegedtek. Végül mégis alulmaradt, és kíméletlenül felvágták a hasát. A nagymama és az unoka nem volt ott, viszont a mágikus babszem igen.

Félrekotortunk némi törmeléket, és találtunk egy helyiséget. Odabenn valami fenevad lakott. Kivertük a támfákat, hogy ráomoljon a mennyezet. Viszont a szörnyet nem temette be… – Veleni Bytomir egy ekimmarával való találkozásáról

A kikimórok hercegnője hű nőverit elősztólítá s megindul velök! Az ellenre rontnak, mi királynőjüknek többé nem árt, s szétmegy mint a tök. – A kikimór hercegnő és a hegyi óriások Cornelius Briggs (törp gyermekmese, részlet) Nem tudjuk pontosan, hogyan kommunikálnak egymással a kikimórok. Boncolásukat nagyon megnehezíti szöveteik méregtartalma. A tudósok csak abban bizonyosak, hogy a kikimóroknak nincsenek azonosítható hallószerveik. Egy amatőr kutató, di Salvaress gróf, „Mikroszkóppal a szörnyek között” című munkájában azt feltételezi, hogy a kikimórok nagyon kifinomult szaglóérzékkel bírnak, mely a légben lebegő, ember számára láthatatlanul apró részecskék üzenetét értelmezi. E teóriát mostanáig sem megerősíteni, sem cáfolni nem sikerült.

A megbízás miatt vagyok itt. Bármi ötlet, hogy mi lehet ez a szörny? Nincs, de biztos elég nagy. Lemészárolt vagy egy tucat farkast. – beszélgetés részlete Hársvölgyben

Életemben nem láttam még ilyen vámpírt. Riviai Geralt, witcher A protofléderek a fléderek rokonai, akik a nemesvámpírok világából érkeztek a miénkbe a Szférák együttállása idején. Ezen faj tagjai komoly testi erejük és mozgékonyságuk mellett az általuk kibocsátott különös derengéssel tűnnek ki, melynek eredete vélhetően másvilági származásukban keresendő. A protofléderek érdemben sosem kerültek kapcsolatba a külvilággal: bolygónkra érkezésük óta a Névtelen ős barlangjában éltek, melynek atmoszférája honvilágukéhoz igen hasonló.

A borzalmas támadások szemtanúinak mindig nehéz leírni a szóban forgó szörnyet. A legtöbb ilyen fenevad gyorsan mozog és éjjel támad, a tanúk pedig rémültek, és többnyire az életük mentésével vannak elfoglalva. Így elég gyakran a witchernek fogalma sincs, milyen lénnyel áll szemben, amíg nem talál nyomokat, vagy más módon ki nem ókumlálja maga a dolgot. Ez volt a helyzet a Beauclairt kínzó Szörnyeteggel is. Geralt tudta, hogy az emberek hullanak, a szörny pedig megfoghatatlan és ördögien ravasz. Minden más, amit hallott, egyértelműen a veszélyes ragadozótól való félelem felajzotta képzelet szüleménye volt.

Nem hiszek a szellemekben – így egyszerűen. De az embereim azt mondják, a ház reszket éjjelente, a falak recsegnek, még a padló is mozog…. – Kurt Dysart, Anchor grófja

A lány odasétált a tavacska partjára. Ott, az illatos liliomok és széles vízililiom-levelek között egészen különös látványra lett figyelmes: egy kicsiny, zöld békát látott, rücskös fején apró aranykoronával. A lányt elbűvölte a fura kis jószág, ezért felvette és megcsókolta. A béka azonnal csinos herceggé változott. Alig győzött neki hálálkodni, és nyomban megkérte a lány kezét. – népmese, szerzője ismeretlen Az időtlen mesékben mindig van egy szemernyi igazság. A békaherceg legendája sem kivétel ez alól, vagy legalábbis Oxenfurt népe szerette volna ezt hinni, amikor rájöttek, hogy egy varangyszörnyeteg ólálkodik a város csatornahálózatában. A nők azonban, akik a románc és a jobb élet reményében a nyomába eredtek, hamarosan igen szomorú véget értek. A teremtmény, amivel találkoztak, nem aprócska, édes, kis béka volt, hanem egy vérszomjas fenevad, aki nemcsak, hogy megcsókolni nem hagyta magát, hanem még fel is zabálta őket, ahogy minden mást is, ami betévedt nyálkás rejtekébe.

A kuncsaftoknak ezt a fajtáját csak úgy hívjuk, páncélos arakász. Kívülről kemény és tüskés, de ha levetkőzteted, a páncél alatt puha és löttyedt. – Dögös Lisa, maribori örömlány Az arakászok egyetlen gyenge pontja a lágy és érzékeny hasi rész. Néhány arakász ezt üreges farönkökkel védelmezi, de léteznek más, „páncélos” változatok is, amelyek kemény, teknőszerű páncélt növesztettek érzékenyebb testrészeik védelmére.

A foltos dögrém ellen legjobb oltalmunk a csend és a nyugalom. – Roderick Giligan dögrémügyi értekezésének töredéke A foltos dögrém a dögrém egy alfaja, mely a witcherek jóvoltából gyakorlatilag kihalt. Nagyobb testű gyakoribb rokonánál , nevét a bőrét éktelenítő foltoknak és bevérzéseknek köszönheti. A foltos dögrém az elhagyott temetők és ember nem járta rengetegek lakója, alkalmanként azonban elhagyott emberi lakhelyeken is megtalálható. Egyetlen igazi kedvtelése, hogy saját váladékaiból kotványt készít. Ha nem érzi fenyegetve magát, főszabályként nem agresszív. Ám ha magányában megzavarják, nagyon veszélyessé válhat. Amikor a hőmérséklet csökken, jellemzően mély letargiába esik. A witcherek állítólag megtalálták a biztos módszert az elirtására, melyhez az Yrden Jel megfontolt alkalmazása jelenti a kulcsot – állításuk szerint legalábbis…

Villás farkúak… Bah! Azoknak a dögöknek a farka inkább olyan, mint egy bárd. – Yavinn Buck, a Mahakamani Önkéntes Hadtest veteránja A villásfarkúak különös nevüket a farkuk végén található hosszú, éles kinövésekről kapták. Egyetlen csapás ezzel a fegyverrel képes kettévágni egy tölgypajzsot – a viselő karjával együtt. Így, noha a neve talán evőeszközre emlékeztet, a villásfarkúakkal vívott küzdelem nem egy bankett, és a vége többnyire destrukció és nem desszert.

Az elhunytat durván megcsonkították. Az orrából csak alvadékkal teli üreg maradt. Az egyik szemgödrét szárazra szívták. Az állkapcsát letépték. Mindennek láttán Dovate strázsamester sugárban hányt, ami kincstári repülősó alkalmazását tette szükségessé. A helyszíni szemlét berekesztettük, majd lejelentettük, hogy a tettes vélhetően természetfeletti személy. – a toussainti hercegi gárda jelentéséből A fléder besorolására nézve alacsonyrendű vámpír. Bár mágikus és egyéb adottságait tekintve is gyengébb a többi vérivó fajnál, alábecsülni nem tanácsos, mivel igen-igen veszedelmes így is. A flédert minden rokon teremtménytől megkülönbözteti széles, fogakkal teli szája, ocsmány, lapos arca és teljesen szőrtelen, gyakorta kelésekkel borított teste. Ezek a vámpírok elsősorban fogaikkal és karmaikkal küzdenek, az esetek többségében jóval azután is, hogy prédájukból elszállt az élet. Bármely fléder könnyedén elbánik egy harcedzett katonával. Más alacsonyrendű vérszívókkal ellentétben a fléderben pislákol valamiféle értelem – az esztelen düh rá a bizonyíték, mellyel a kiszolgáltatottabb teremtmények ellenállását letörni igyekszik.

Nem vadászunk ebben az erdőben. Soha. Még ha ettől az egész falu éhezik is. – Mulliver, Hoshberg elöljárója alsó-Aedirnben A lesik a sűrű ősi erdőkben élnek. Ragaszkodnak a területükhöz, vadászataikon csak a rejtőzködés és a ravaszság a társuk. Velük született mágikus képességükkel irányítják a területükön élő állatokat és növényeket – így amikor becserkésszük, a harc fele azzal megy el, hogy elegendően közel kerüljünk hozzájuk. A lesik elég öregek ahhoz, hogy kiérdemeljék az „ősi” elnevezést, kifinomult képességeik és taktikáik vannak, ami kifejezetten veszélyessé teszi őket.

Az első tűzelementált Ransant Alvaro alkotta meg. Sajnálatos módon egész laboratóriuma a lángok martalékává vált – a háztömb összes többi épületével együtt – és porig égett. – Tarvix Sandoval, „A misztikus mágia eredete” Az elemek közül a tűz a legpusztítóbb, így az ennek esszenciájából álló lény halálos agresszivitása igazán nem meglepő. A tűzelementálokat bonyolult mágikus rituáléval alkotják egyetlen cél érdekében: a pusztításért. És ők ezt gyilkos határozottsággal hajtják végre.

Tagadd meg a bűnt s az önös tetteket, s ha valaha megkísért a gonosz, ne feledd, milyen sorsra jutott Külső-Vizima népe, mit bargeszteknek véghetetlen sokasága emésztett el! – Ünnepi szentbeszédek a nagytiszteletű Yomen de Tretogortól A jámborok szerint párjukat ritkító gonosztetteink isteni büntetése azon bargeszteknek mondott szellemkutyák képiben zúdul e világra, mik éjjelente az utakat róják. Isteni küldöttek vagy sem, a bargesztek nem nézik, ki a szent és ki a kárhozott – mindenkire ugyanolyan vadul rontanak. A witcherek nemigen hisznek az istenekben, de elfogadják a bargesztek létezésének tényét és azt, hogy felbukkanásuk mindig valamely múltbéli tragédiához kötődik. Utóbbit azzal magyarázzák, hogy a bargesztek valamiféle átokból vagy rontásból fogantak.

Visszaugrottam a falak közé, belakatoltam az ajtót, aztán már hallottam is: valaki a nevemet suttogta. Mikkjaal, Mikkjaal! Mikkjal, az eldbergi világítótorony őre

Persze, hogy büdös. Gondolod, hogy azért hívják bűzdémonnak, mert rózsaillata van? – Vesemir, a witcherek Farkas iskolájából A bűzdémonok bomló emberi testre emlékeztetnek, amelyről lenyúzták a bőrt. A jelenlétüket azonnal elárulja az átható rothadásszag, amiről a nevüket kapták. Az éhínek a bűzdémonok különösen veszélyes fajtái, amiket az emberi hús utáni csillapíthatatlan éhségük jellemez.

A csomagod? A fivéred átvette. Tudod, hiszen annyira hasonlítotok egymásra… Hé! Most meg hová rohansz?! -- Hanne Kluger, postamester A dopplerek, más néven alakváltók vagy váltányok képesek bármilyen humanoid vagy állati alakot felölteni, kedvük szerint. Ez az átalakulás nem puszta illúzió, amit egyetlen varázslat eloszlathat, hanem teljes és valódi átalakulás. Ez azt jelenti, hogy semmilyen védő amulett vagy witchermedál nem figyelmeztet a doppler közelségére – ugyanolyan az aurájuk, mint a lénynek, melynek az alakját felöltötték. Ez a képesség hihetetlen intelligenciájukkal és ravaszságukkal párosulva kiváló orgyilkosokká vagy tolvajokká tehetné a dopplereket – ha a természet nem ajándékozta volna meg őket törődő és félénk lélekkel, melynek köszönhetően mindenáron el akarják kerülni a vérontást.

Lát… Láttam egy árnyat… Nagy szárnyak, mintha egy felhő szállna át az égen. Aztán hallottam a sikolyát.. – Svorlagi Britt

Gyakran mondják, hogy a barlangok legsötétebb zugai adnak otthont a kontinens legfélelmetesebb szörnyeinek, amikkel szemben kevés a remény a győzelemre vagy a menekülésre. Az egyetlen megoldás tehát az, hogy elzárják őket a világtól, abban a reményben, hogy örökre eltemetve maradnak. Az Örök Tűz egy bizonyos papja azonban megtanulta, hogy a remény és az ima néha nem elég. Az Ördögkatlanban található kiterjedt bánya egy lidércet rejt, amelyről úgy tartják, a puszta létezése dögvészt szül. Most, hogy az a veszély fenyeget, hogy a lidérc kiszabadul, a pap új megoldást keres – egy witcher segítségét.

Meglehetőst gyakran a lidérc egy tárgyhoz kötődik, olyasmihez, amihez életében is szoros kapcsolat fűzte, vagy egy helyhez, mint amilyen a halálának helyszíne. Mindkét esetben ugyanazzal az okozati tényezővel állunk szemben: erős érzelmi kötelék, amiből a lidérc az erejét meríti. – Inigo Swann, „A természet világán túl.” Az elhagyatott von Everec birtokon járva Geralt a házat kísértő nő szellemére bukkant. A nyugtalan szellem tökéletesen uralta a ház berendezését, különösen a falakon függő festményeket. Szabadon mozgott a vásznak között, belépett az egyikbe, kilépett a másikból. Először próbált ráijeszteni Geraltra, hogy adja fel a keresést, aztán mikor nyilvánvalóvá lett, hogy ez a stratégia nem működik, közvetlenül megtámadta. Geralt igen kemény harcot vívott a lidérccel, mert azt a harag hajtotta és heves agresszióval záporozta rá támadásait. Geraltnak villámsebesen kellett mozognia, hogy háríthassa a csapásait, ideje sem volt, hogy szusszanjon vagy saját maga lendüljön támadásba. Mi több, a lidérc szoros köteléket alakított ki a körülötte lévő festményekkel, és amíg a witcher el nem vágta ezeket, állandóan visszanyerte elveszett erejét. A festmény lidérce fölött aratott győzelem kulcsa az volt, hogy a támadásainak hárítására kellett összpontosítani és csak elszórtan támadni, pontosan a megfelelő pillanatban. Bármilyen hadonászó támadásra halálos ellencsapás jött megtorlásul.

Nilfgaardban népszerű szórakozás az óriási arénákban rendezett gladiátorharc. A küzdő felek általában jól képzett rabszolgák, de az arénamesterek néha szörnyekkel eresztik össze őket. A shaelmaar, amivel Geraltnak meg kellett küzdenie a tornán, a császár ajándéka volt Anna Henrietta hercegasszonynak. Fiatalkorában ejtették fogságba, és a nilfgaardi idomárok képezték ki erre a feladatra. Ez nem azt jelentette, hogy szelíd volt, sőt! Veleszületett vadságát egy szemernyit sem igyekeztek tompítani. Fajtájának többi tagjához hasonlóan a lény vak volt, de érzékeny hallásával könnyen be tudta mérni ellenfele helyét. A shaelmaarnak vastag páncélja és csaknem teljesen átszúrhatatlan bőre volt. Ezen kívül össze tudott gömbölyödni egy nagy golyóbissá, így le tudta tarolni ellenfeleit. A hasa azonban viszonylag sérülékeny, és sikertelen rohama végén védtelen maradt. Mindent összevetve hosszú és kemény volt a küzdelem, de a végén Geralt legyőzte a shaelmaart, és mikor a hercegasszony intett a lelátóról, hogy végezzen a bestiával, a witcher megadta neki a kegyelemdöfést.

A szilvánok kegyetlenek, kapzsik és álnokok. De így is jobbak, mint a dh’oine. – Yaevinn, legendás Scoia'tael parancsnok A szilvánok és a jaksák rokon fajok, igen ritka erdei lények, akik megjelenésükben az ember és a kecske keverékének tűnnek. Ezek a lények általában nem jelentenek fenyegetést, mivel az emberekkel való kapcsolatukat ártalmatlan (bár gyakran idegesítő) csínytevésekre és a termények elfogyasztására korlátozzák.

Vér a plafonon, belek a falakon… Ez garkain lesz. – Yan de Lan Exeter, nyomozó és városőr kapitány A garkainok, a fléderekhez hasonlóan, azok közé a különösen veszedelmes vérivók közé tartoznak, melyeknek ereje a pokolfajzatokét is felülmúlja. Ha valaki összefut eggyel, szinte bizonyosan az életével fizet érte, ezért olyan ritkák róluk a személyes beszámolók. A lan exeteri városőrség beszámolói a település ellen három garkain által intézett 1104-es támadásról (a bestiákat utóbb egy Olivier de Gulet nevű witcher irtotta el) arra utalnak, hogy e förtelmes teremtmények be sem érik annyival, hogy áldozataik vérét szívják. A támadások helyszínén lelt maradványokból a vizsgálódók arra következtettek, hogy a garkainok látható élvezettel ízekre szaggatták áldozataikat, és belsőségeikben dagonyáztak.

Végezd el minden dolgodat, mielőtt meghalnál. Búcsúzz el a szeretteidtől. Írd meg a végrendeleted. Kérj bocsánatot azoktól, akiket megbántottál. Különben sosem fogod igazán elhagyni ezt a világot. – Paule Vikar, paraszt gyógyító tanácsa egy haldoklónak A papok és a tudósok örökké vitatkoznak, hogy a halál után a szellemek tényleg elutaznak-e egy másik világra, ahol örök boldogság vagy szenvedés vár rájuk. Mindkét csoport egyetért azonban abban, hogy mi történik azokkal a szellemekkel, amelyek a mi világunkon ragadnak, miután a testük kileheli a lelkét: lidércekké alakulnak. Gyászos üvöltésüket hallva bátran feltételezhetjük, hogy sorsuk nem irigylésre méltó.

Szóval… Ez azt jelenti… a mi Zulánk a lidérc? – Bolko, Csalitosvég elöljárója

„Nézd! Tündérek!” „Mennünk kell. Most.” „Ugyan már, mit árthatnak nekünk ezek az aranyos kis izék?” – két névtelen bűnöző utolsó szavai, akik utat találtak az Ezernyi mese honába A tündérek ártalmatlan, kedves kreatúráknak tűnnek, de maximálisan igaz rájuk a régi mondás, mely szerint a látszat néha csal. Az Ezernyi mese honának tündérei arra készültek, hogy oltalmazzák e varázsos helyet a behatolóktól és szavatolják a hercegi gyermekek, Sylvia Anna és Anna Henrietta biztonságát. Akik az útjukba kerültek, csúnyán végezték, mivel a tündérek agresszív, harcias teremtmények: arra készültek, hogy védelmezzenek, öljenek és küzdjenek, amíg van kivel.

Ha valaha is a mocsárvidéken ér az éjszaka, maradj éber és várd a hajnalt, még ha ehhez derékig kell is állni a vízben, a nadrágodban mászó piócákkal. A legfontosabb azonban, hogy ha megpillantasz egy fényfoltot a ködben, soha, de soha ne indulj el felé. – Johannes Strudd, vezető A köd az utazó ellensége. Az erdőben el lehet tévedni benne, a tengeren a szikláknak lehet hajózni. De ezek a veszélyek semmiségek a ködárnyakként ismert szörnyekhez képest, akik néha a ködben ólálkodnak. Ezeknek a lényeknek erős karjuk és a zerrikani kinjalokhoz hasonlatos éles karmaik vannak, de ami igazán veszélyessé teszi őket, az az álcázás, ámítás és megtévesztés művészete. Sokszor támadniuk sem kell, ehelyett egyszerűen őrületbe kergetik áldozatukat vagy az ingoványba csábítják, majd türelmesen kivárják, míg belefullad a sáros vízbe.

Mondtuk annak pöcsnek, hogy valami ólálkodik az erdőben, de nem akart hinni nekünk… – Louis Closster, favágó

Az éjlidércek mérhetetlen szomorúságot sugároznak, reménytelen haragot… Éppúgy félek tőlük, mint bárki más. De főleg sajnálom őket. – Aelline Altsparr, tünde trubadúr. Az éjszaka más teremtményeihez – például a katakanokhoz, a nekuratokhoz és a vérfarkasokhoz – képest az éjlidércek (és ritkább kuzinjaik, az alkonylidércek) talán nem tűnnek olyan veszélyesnek. Végül is, tehetjük fel a kérdést, mit árthat egy szakadt ruhájú, sápadt, aszott nő? A válasz: igencsak sokat. Ahelyett, hogy ez kellemetlen módon derülne ki, célszerű mindenáron elkerülni a réteken és mezőkön való átkelést éjnek idején.

Megsértettük őt, Sven. Az Erdei szellem bosszút akar. Ez az ő üzenete, hogy letértünk az őseink útjáról. – Fayrlundi Harald

A föld gyomra számos, nagyon különös és félelmetes bestiának ad otthont. Ha úgy döntenének, hogy felmerészkednek a felszínre, már az invázió első napján végeznének mindannyiunkkal. – Ramus Vendenratz, mahakami bányász. A shaelmaarok életük nagy részét mélyen a föld alatt töltik, és nincs kapcsolatuk a felső világgal. Néha azonban egy-egy felássa magát a felszínre és felfal mindenkit, aki a közelébe kerül. Egyes shaelmaarok olyan közel ásnak a felszínhez, hogy a járataik beomlanak és épületek dőlnek össze, vagy remeg a föld a közelükben. Mivel a shaelmaarok vakok, a rezgések és a hangok alapján tájékozódnak. Így a legjobb taktika ilyen szörnyeteggel harcolva az, ha valami nehéz vagy nagy zajjal járó tárgyat hajítasz egy közeli sziklára vagy falra. Utána pedig imádkozz csendben, hogy a fenevad majd a hang irányába rohamoz, és kiüti magát az akadályba ütközve.

Sokaknak van jó okuk félni a saját árnyékuktól. – Svargmitt, An Skellig-i druida A különféle szörnyek leggyakrabban ártatlanokat ejtenek áldozatul: lomha kereskedőket, rakoncátlan gyerekeket és utazókat, akik kíváncsiságból merészkednek a sötét rengetegbe. A fentieknek azonban nincs okuk félni a furdalótól. Ezek a lidércek csak a különösen megvetendő egyénekre szállnak rá, akik valami elmondhatatlan bűnt követtek el. Mindenki más számára teljeséggel láthatatlanok. Amikor megmutatkoznak annak, akit gyötörnek, magas, árnyakba burkolózó, emberszerű alakként jelennek meg, hosszú, éles karmokkal.

Egy barátom azt mondogatta, hogy ezek mellett a griffek, meg baziliszkuszok meg fityfenék mellett a régi, megszokott farkasok miatt már nem is kell aggódni… Aztán az átkozott vadállatok felfalták a fél nyáját. – Yngvar, pásztor Valaha régen a farkasok voltak az erdő legfőbb urai. Az emberek a gyerekeket ijesztgették velük, és még a felnőttek is összerezzentek a vonításuk hallatán. Az Együttállás utáni szörnyek nem csak az erdők sötét mélyére szorították vissza a farkasokat, de az emberek rémálmaiban is átvették a helyüket. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy régi ragadozók többé ne jelentenének veszélyt. A farkasokban cseppnyi mágia sincs, nem lehelnek tüzet, nem köpnek savat, de ez nem tartja vissza őket attól, hogy végezzenek az óvatlan utazókkal és vadászokkal. Különösen veszedelmesek a wargok, a farkasok ádáz és megátalkodott alfaja, ahogy a hófehér farkasok is, amelyeket ma már csak a Skellige szigetvilág vad fennsíkjain találunk meg.

Óvatosan, uram, egy szörny járja a lápot. Ha belépsz a ködbe, sosem találsz már haza!! – Leslav, tőzegbányász

Azt mondani, hogy a torzafiók ronda, annyi mint azt mondani, a szar nem ízletes: nem mondhatjuk, hogy hazugság, de nem is fedi fel a teljes igazságot. – Lambert, witcher a Farkas iskolájából. A torzafiókok talán a legvisszataszítóbb lények, amivel egy witchernek valaha is szerencsétlensége lehet találkozni. Méltó temetést nem kapott, halva született, nem kívánt gyermekekből alakulnak ki, a megjelenésük pedig az oszlásnak indult magzatra hasonlít, alaktalan húsukat a gyűlölet, félelem és rosszindulat torzítja el. Ezek a szörnyű lények terhes nők vérét szívják, oly veszett dühvel, amely legtöbbször az áldozat halálához vezet.

Ha át kell törnünk ezt a falat, akkor szükségünk lesz húsz utászra, hét öszvérre és fél mázsa salétromra. Vagy egy gólemre. – Vilmir Brass, a Szén-hegy munkafelügyelője A gólemeket varázslattal életre keltett lélektelen anyag alkotja. Kérdés nélkül engedelmeskednek alkotójuk parancsainak. Határtalan erejük, korlátlan fájdalomtűrésük, végtelen türelmük és a tény, hogy sem ételre, sem italra nincs szükségük, a legjobb szolgává vagy testőrré teszi őket, amit csak kívánhatunk. Ha harcba keverednek, fáradhatatlanul küzdenek, míg szét nem zúzzák ellenfelüket vagy ők maguk porrá nem hullanak.

Láttam már rengeteg rusnya lényt életemben – murénát, ingolát, bluggyhalat… De ilyet még soha! – Bjorg, Kaer Trolde-i hajóács

Cicmic, cicmic, hol jártál? Mustrán a cintrai udvarnál Cicmic, cicmic, minek híttak ott? Párducnak, bolond, mi felzabál legott! – népi rigmus rendhagyó szövegváltozata A párducok veszedelmes, erdőségekben és csalitosokban honos ragadozók. Fürgék, mozgékonyak és ördögien csalafinták, mint minden macskaféle. A legelmaradottabb régiók népe mindmáig úgy tartja, hogy a párducok olyan emberek lelkei, akiket álmukban ért a halál. A babonaság megköveteli, hogy azokat, akik így távoznak az élők sorából, a legközelebbi erdő szélére vigyék, és temetetlenül hátrahagyják. Az elhalt személy párduc-lelke így felfalhatja saját testét, minekutána bebocsátást nyer a túlvilágba. E vélelem minden eszközzel üldözendő, mivel elősegíti a kolera és más fertőző nyavalyák terjedését, miket a holt hús bomlása szül. A feltételezés önmagában is abszurd, hisz a párducok nem dögevők, és zsákmányukból is csak addig fogyasztanak, míg az eleven. Az olyan élénk és mozgékony prédát kedvelik, mint a szarvas vagy az ember… az utóbbit csak akkor, ha egészséges és nem túl büdös.

A Vad Falka harcosainak lábainál csaholnak kopóik, ádáz fenevadak, amelyek úgy követik a falkát, mint csóva az üstököst. Suttogva terjesztett legendák beszélnek arról, hogy ha némelyik időnként eltéved és alászáll az éjszakai égről a földre, csak fagy és halál jár a nyomában. – Essi „Furkós” Daven, trubadúr A Vad Falka kopói mágikus jégkristályból születtek, ahogy azt néhány szakértő feltételezi, és lidérc gazdáik mellett vágtatnak. Mint a falánk és szilaj vérebek, csak arra képesek, hogy gondolkodás nélkül megtámadjanak bármit, ami útjukat keresztezi.

Lehetetlen nem észrevenni, hogy a garkainokban valamiféle különös gyűlölet lobog az emberek iránt. Fajtánk gyarlóságát ismerve nem is nagyon hibáztathatjuk őket ezért. – Agnes de Myrkvid, lángdruida és tudós

Koszlott ruhát és rongyokat visel, a bőre is cafatokban lóg a csontról. És üvölt… mintha szenvedne. – Fehér Gyümölcsösbéli Odolan

Minek téglával vesződni? Az itteni klíma olyan enyhe, hogy a szalmakunyhó is megteszi az egyik kismalac A három kismalac tökéletes példával szolgál egy sajnálatos jelenségre. Hagyj magára a természetben egy melegszívű, barátságos és naivan jóindulatú teremtményt – meglásd, nem marad sokáig az. Az Ezernyi Mese honának három kismalaca hosszú évekre Artorius Vigo felügyelete nélkül maradt. Kapitális vaddisznókká cseperedtek, és válogatás nélkül rárontottak bárkire, akit otthonuk romjainál értek.

Ha erdőn kell átkelnünk, óvakodjunk azoktól a helyektől, ahol egyszerre többféle madár is énekel. Ez ugyanis azt jelzi, hogy egy bruksza területére tévedtünk. Ilyenkor akár búcsút is mondhatunk az életünknek. – névtelen tanács Szerencsénkre, a brukszák nagyon ritkák. Legtöbbjük a lakott területektől távol él, és csak a saját biztonsága érdekli. Fészküket olyan helyen rendezik be, ahol nem érheti őket meglepetés. Akik mégis emberek közelében élnek, kerülik a tömeget, és csak éjszaka merészkednek elő. Ilyenkor könnyű összetéveszteni őket egy kései utazóval, aki éjszakai szállása felé igyekszik, ám az apró jelek elárulják őket: a madarakhoz kötődő szoros kapcsolatuk, éles hangjuk és mozgásuk lélegzetelállító sebessége. A brukszák sokkal gyorsabbak és erősebbek az embernél, de leghasznosabb tulajdonságuk a láthatatlanság.

Pikkelye van, szárnya, karma… A sárkány az sárkány! Nem kell a sok beszéd, csak menj és öld meg! – Vagn, Fyresdal falvának elöljárója

E zugban régente rút banya lakolt, kit esténkint szomjazván oly lével élt, mit hullákból ott helyben csapolt… Karl Hrimm, meseíró Noha a gonosz boszorkányokat hajlamosak vagyunk a túltengő írói vagy néprajzkutatói képzelet vadhajtásainak tekinteni, és olyanféle groteszk figurákat látunk bennük, amik csak gyermekek ijesztgetésére jók, léteznek hiteles beszámolók olyan személyektől, akik összeakadtak e valószínűtlen teremtményekkel. E beszámolók egybehangzóan állítják, hogy a boszorkányok nem csupán megeszik az embert, hanem egész kulináris kultúrát építettek az elkészítése köré. Úgy hírlik, különösen kedvelik a gyermek máját vajban kisütve, sáfrányszósszal, a balzsamecetben pácolt, rössre sütött ujjperceket, és nem vetik meg a frissen préselt hullabólét sem. Megjegyzendő, hogy mindazok, akik eskü alatt vallották, hogy személyesen találkoztak efféle banyákkal, az Ellander elmekórtani intézet bentlakói voltak, így szavahihetőségük erősen vitatható.

Hogyan éld túl a találkozást egy földelementállal? Egyszerű. Fuss. Ahogy lábad bírja. – Nino Murk, fejvadász A földelementálok sár, agyag, homok és kőpor vízzel egybegyúrt elegyéből mágiával életre keltett lények. Bár látszólag lassúak és ormótlanok, mindazonáltal veszélyesek és mindenáron kerülendők.

Az emberek, legalábbis az udvariasak, szörnyetegnek neveznének. Vérivó torzszülöttnek. – Emiel Regis, magas szintű vámpír Csak a vér utáni szomjúságuk kapcsolja össze a magas szintű vámpírokat távoli és sokkal primitívebb rokonaikkal: az ekimmarákkal, az alpokkal, a katakanokkal és hasonlókkal. A magas szintű vámpírok valójában sokkal jobban hasonlítanak az emberekre, mint azok a denevérszerű vérivók. Nem csak külsőleg hasonlatosak hozzánk, de intelligenciánkban és viselkedési mintáinkban is osztoznak. Ez azt jelenti, hogy nem távoli erdőkben kuporognak vagy az árnyékokban rejtőznek. Épp ellenkezőleg, nagyon is kedvelik a városokat, ahol megtévesztően normálisnak tűnő életet élnek. Még a witcherek sem képesek azonnal felismerni őket, mivel a medáljuk teljességgel mozdulatlan marad a magas szintű vámpírok közelében. Ezek a hasonlóságok azonban ne tévesszenek meg: a lényeges különbség, hogy az emberekkel ellentétben a magas szintű vámpírok halhatatlanok. Azokat, akik szembeszálltak velük és túlélték, egy kézen meg lehet számlálni.

A legtöbb szörny valójában nem rejteget kincseket a fészkében. A hárpiák viszont szeretik a csillogó dolgokat. – Letho, A Vipera iskola witchere Nehéz megmondani, hogy mi a legvisszataszítóbb a hárpiákon és kuzinjaikon a shishigákon: szörnyűséges megjelenésük, a hozzájuk tapadt madárürülék és a rothadás átható bűze vagy a vérfagyasztó sikolyuk. Elég annyit mondanunk, hogy még a patkányok is, amelyek pedig remekül érzik magukat a legmocskosabb fekáliában és a rothadó szemétdombon, messzire elkerülik a hárpiák fészkét.

Azt hittem, csak egy rakás rothadó hús… míg meg nem mozdult! – Beauclairi Thibaut A vakonc a bűzdémon nagyobb testű rokona. Ennek a visszataszító, csak nyomokban emberszerű kreatúrának a kültakaróját rothadó hús alkotja, mely alatt rothadó izomtömeg feszül masszív, de hajlékony csontozaton. A vakonc rothadó holttesteken él, és előszeretettel tanyázik elhagyott kivégzőhelyek, régi temetők és egykori harcmezők közelében. Felettébb agresszív, és bár holt hússal táplálkozik, legtöbbször az útjába kerülő eleven lényekre is rátámad. A fent említett helyekre vetődőknek ez okból a lehető legnagyobb óvatossággal kell eljárniuk.

Sok minden zuhog ránk fentről, nem vitás. Még jó, ha csak béka… s nem felhőóriás. – Sibald „Egyfogú” Faalde, rókavári pásztor A felhőóriás jó eséllyel nem egyéb degenerálódott illúziónál. Az Ezernyi mese honának égi kastélyát lakja. Ez a szféra évek hosszú során át elhanyagolt volt, romlásnak, bomlásnak és degenerálódásnak indult. A felhőóriás az alkotói szándék szintjén barátságos természetű melák volt, aki vállain cipelte a herceg leánykáit és sose fáradt bele az ugráltatásba. Degenerálódva és elvadulva azonban veszedelmes szörnyeteg vált belőle. Miután ellopták aranytojást rakó libáját, az óriás úgy döntött, hogy bárkit, aki eztán a felhőjére lép, figyelmeztetés nélkül visszahajít a mélybe.

Ember monda kitalálós. De nem trükkös. Mer' troll bumm ember fej. – undviki barlangban élő hegyi troll Ha a hegyek között a magasban túrázva egy sétáló sziklával találkoznál, ne hidd, hogy a szemed csapott be. Helyette inkább ránts kardot – mert egy hegyi troll áll előtted. Igaz, hogy ezekkel a lényekkel nem minden találkozás végződik harccal – bár nem kimondottan intelligensek, a trollok képesek gondolkodni –, de jobb felkészülni a legrosszabbra. Különben a a túra nem a hegycsúcson, hanem a fazekukban ér véget.

Ehhez mit szólsz… fogunk egy nagy botot, kihegyezzük a végét, beledöfjük a küklopsz szemébe – aztán kisurranunk a barlangjából juhoknak álcázva magunkat. Na, nem jó ötlet? – Odess Thaka, utazó. Tragikus halált halt Spikeroogon A Küklopszokat könnyű felismerni a homlokuk közepén található egyetlen szemről. Ha valamilyen okból ez nem látható, a többi árulkodó jel a hatalmas termetük, hihetetlen erejük és az emberekkel szembeni izzó gyűlöletük.

A legveszélyesebbek a királyvivernek. Vagy, ahogy bizonyos körökben nevezik, a királyi nyavalyatörések. – Albina Tottelkampf, Aretuza természettudományos előadója A viverneket gyakran keverik össze a sárkányokkal, és bár sokkal kisebbek, mint híres rokonaik és tüzet sem okádnak, éppúgy kiemelkedően veszélyes szörnyetegek. A legrettegettebbek az úgynevezett királyvivernek, ahogy monarchikus nevük is sugallja, különösen megátalkodottak és rendkívül halálosak.

Toussaint hercegség földjének, megannyi lenyűgöző növény és állat mellett, akadnak kevésbé megejtő kreatúrái is – példának okáért az óriás százlábúak. Eme bestiák nem csupán külsőre visszataszítók, súlyos ártalmára is lehetnek a gyanútlan embernek. Határozottan kerülendők. "Toussaint földjén" Peterin Safles számos útikönyvének egyike Az óriás százlábúak, e hatalmas, rovarszerű szörnyek, világunk számos zugában megtalálhatók, különösen gyakoriak azonban Toussaint földjén (pontosabban annak alatta). Ahol is gyakorta kvártélyoznak együtt a shaelmaarokkal egyfajta rémséges életközösségben: az óriás százlábúak a shaelmaar-trágyán élő kisebb teremtményekkel táplálkoznak. Az óriás százlábú majd’ egész testét szívós kitinpáncél fedi. Lágy alteste vonásnyi, kampós állábak kettős sorával szegélyezett. Megdöbbentő sebességgel képes a talajba fúrni magát, hogy pár pillanatra rá valahol másutt bukjon elő. Miután célpontot választ, addig köröz, míg elég közel nem kerül ahhoz, hogy lecsapjon rá. Főszabályként erős rágójával támad, de méregmirigyeiből savat is köphet célpontjára.

A betegeknek látomásaik voltak egy fekélyekkel és kelésekkel borított nőről, aki körül mindenfelé patkányok sürögnek. Ezek a látomások elmúltak beléndek és mák kivonatának alkalmazása után. – Joachim von Gratz feljegyzései, Vilmerius kórház, Novigrad Amikor egy vidéken felüti fejét a ragály, időnként egy szellemlény járja a földeket, a csontokról lefoszló húsú beteg nőt formázó kísértet, akinek nyomdokában patkányok özönlenek. Senki sem tudja, vajon ez a lény hozza el a himlőt, vagy a ragály vonzza oda, mint éjibogarat a fény. Az azonban bizonyos, hogy örömét leli a kínban és szenvedésben, az emberek jajveszékelésének és nyögésének hangjában.

Az igaz, hogy óriási volt. És a fogai, örg! Alig úsztuk meg. Vajon megölte a kalmárokat is…? A kurafiak meg is érdemelnék. – Veleni beszélgetés részlete

Csak a belsőségeket ette meg. Milyen válogatós. – Rívia Geralt

Te vagy bárki más hallott már olyat, hogy egy szörny egy szekeret állítson az útra és ott rajtaütést tervezzen? Ahhoz kurvára ostobák, a francba is! – Egil, harcos Hindarsfjallból

Na, ezzel a hajjal fényes páncélzatú daliát már nemigen húzok fel. Lássuk, hátha jó még valamire. – Ligetszépe utolsó szavai Köztudott, hogy a szerelmi történetek egy része tragikus véget ér, de nyilván sokakat meglep, hogy a tündérmesék hercegnőivel is megeshet ugyanez – velük, akik az alkotói szándék szintjén boldogan élnek, míg meg nem halnak. E tragikus sorsú hősnők közé tartozik szegény Ligetszépe is. Miután a hercegkisasszonyok felnőttek és az Ezernyi mese hona elvadult, Ligetszépe – akiért sosem jött el a mesebeli herceg, ezért igencsak szenvedett a magánytól – gondolt egy merészet, és tulajdon aranyhajával felkötötte magát. Halálát követően tovább kísértett a kastélyban, ahol kérőjét várta.

Bah, nincs mitől félni. Ekimmarák, ugyan már, azok csak nagyra nőtt denevérek. – ismeretlen városi őr utolsó szavai Mint a többi vámpír, az ekimmarák nem élőholt emberek, bármit is állítson róluk a falusi szóbeszéd. Valójában Együttállás utáni szörnyek, akiket nem különösebben érdekel a fokhagyma, a szenteltvíz vagy egyéb vallási jelképek. A balladák és legendák leírásaival ellentétben nem jóképű, sápadt arisztokratáknak néznek ki, elbűvölő keleties kiejtéssel, hanem, akárcsak a katakanok vagy a nekuratok, nagyon hasonlítanak egy nagyra nőtt denevérre. Az sem igaz, hogy szűzek nyakából szívják a vért gyengéd, csókszerű harapásukkal – cafatokra tépik őket hosszú, éles karmaikkal, aztán a földről fellefetyelik a szertespriccelt vért.

A bruksza, amellyel Geraltnak dolga akadt és önvédelemből megölt Corvo Biancóban, különbözött más hasonló bestiáktól. Először is intelligensebb volt, még emberi szavakat is tudott formálni különösebb nehézség nélkül. Mi több, ez a bruksza a titokzatos Szörnyeteghez kötődött, amely akkoriban Beauclair közelében ólálkodott. Geraltnak komoly kihívást jelentett megküzdenie vele. A többi brukszához hasonlóan ez a példány is emberfeletti erővel rendelkezett, láthatatlanná tudott válni és hanghullámokkal támadni. A többi vámpírhoz hasonlóan ez is áldozatai vérét akarta. Ez azt jelentette, hogy a hasonló lények elleni szokásos védelem, a Fekete vér főzet ezúttal is hatásos volt, akárcsak a Holdpor bomba, no meg természetesen a witcher hűséges, ezüst pengéje.

Épp csak megkarcolt, rendbe jövök. – Ismeretlen vadász utolsó szavai Bár minden arakászfaj nagyon mérgező, ez a fajta kiemelkedően erős méreganyagot termel. Néhány cseppje elegendő, hogy megöljön egy felnőtt embert – kivéve, ha az illető witcher, akinek a mutációja kis dózisokban semlegesíteni tudja ezt a mérget. Nagyobb mennyiségben azonban megöl bármit, amivel érintkezésbe lép, a mutációk pedig ilyen esetekben csak késleltetik az elkerülhetetlen és fájdalmas halált.

A közhiedelemmel ellentétben a parasztok nem azért hagyják abba a munkát, hogy ne legyenek a déli napon – hanem azért, hogy elkerüljék a déllidérceket. – Vlad Reymond, Parasztok és szokásaik Különösen perzselő nyári napokon, amikor a Nap a legmagasabban áll, időnként lidércek jelennek meg, amik napégette asszonyokra emlékeztetnek, hosszú, fehér ruhában. Ezek a déllidércek – fiatal nők és lányok szellemei, akik erőszakos halált haltak éppen az esküvőjük előtt. A fájdalom és a düh az őrületbe kergette őket, és így bolyonganak a mezőkön, hűtlen szeretőjüket vagy álnok riválisukat keresve, de megölnek bárkit, aki nem tér ki az útjukból idejében. Gyakran valami érzelmileg jelentős tárgy tartja őket ebben a világban. Ezért hát, ha valaki a mezőn jegygyűrűt vagy szakadt nászi fátylat talál, semmiképpen ne vegye magához, hanem meneküljön onnan, amilyen gyorsan csak lehet.

A tanulással töltött magányos évek okán minden mágus különc kissé. Az évek múlásával a laikusok kezdenek egyre elviselhetetlenebbé válni: harsányak, megbízhatatlanok, engedetlenek, és képtelenek a mágus munkáját értékén kezelni. Az érzelmek uralják őket a fegyelem és az önmérséklet helyett. Nem csoda, hogy a mágus nézőpontjából ideális társ csak olyan mesterséges konstrukció lehet, melyet sajátos elvárásaihoz igazodva ő maga alkot meg. Moreau professzor sem volt kivétel e szabály alól. Góleme engedelmes szolgája és hű társa volt, könnyű és nehéz időkben egyaránt. Őrként is megállta helyét: masszív volt, megkerülhetetlen és ördögien erős. Mindent összevetve kemény dió a witcher számára!

Megijedtél ezektől az endriágoktól, mi? Csak várj, amíg megpillantod a harcosaikat. – Klaus Altman, erdőjáró Az endriág harcosok végtelen hullámai elegendőek a legtöbb támadó lebírásához, de amikor veszélyesebb ellenféllel szembesülnek, az endriág kolóniák a nagyobb, erősebb egyedeket küldik harcba – az úgynevezett harcosokat. Ez a kaszt csak a harcnak él, és erre számos lehetőséget is találnak, amikor a kolóniát védik vagy új területet hódítanak meg.

Csak én gondolom úgy, vagy ez vízköpő tényleg ránk bámul? – Lara Estevann, tolvaj Loc Muinne-ból A gargoyle-ok mágiával életre keltett kőszobrok, mágusok laboratóriumának vagy rejtekhelyének őrzésére. Már a megjelenésük is nem egy szépreményű betörőt ijesztett el. Akik nem rezelnek be e szarvas-szárnyas förtelmek láttán, azok többnyire nem sokkal később elhaláloznak, mikor kőkarmok szaggatják őket miszlikbe.

Nem szoktam hazudni. És ölni sem, ha nincs rá okom. – Salma, szukkubusz

Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek álmodni képes. – Bartolomeo Darez, miután megpróbált más létsíkok lényeivel kapcsolatba kerülni, és a tébolydában végezte. A Gondnok egy gólem közönyösségével szolgált, és éppen olyan ádáz volt a küzdelemben, amennyire szorgalmas a feladatai végzésében. Nem érzett fájdalmat – valójában minden csapás, amit kapott, mintha csak növelte volna az erejét, ahogy minden olyan ütés is, amit ő bevitt Geraltnak a fegyverként forgatott ásóval. Mi több, a Gondnok képes volt megidézni nagyhatalmú szellemeket az általa ásott sírokból, és ezek elnyelésével gyógyulni tudott. A witchernek nem kis gondot okozott a pusztító csapások elkerülése, és egyetlen esélye a lény megsebzésére akkor nyílt, amikor ásóját a földbe döfte, hogy túlvilági energiát gyűjtsön és ellenfeleit jeges rémületbe dermessze.

Hogyan feni a kis vadkan csillogóra agyarát, barázdálja a gyökeret, fatörzset és koronát! Mily boldogan mutogatja csupa fogsor vicsorát, Szűzlányokból rendezi meg estére a vacsorát! Charolle-i Ludwig, matematikus, író és költő Ezek az erdei állatok valóban „vadak” – zabolátlanok, komiszak és agresszívek – ahogy azt a nevük is jelzi. A mai napig a félreeső kaedweni falvakban számos paraszt hiszi, hogy a vadkanok kizárólag fiatal szűzlányokat esznek, noha a valóságban sokkal gyakrabban fogyasztanak gyökereket és makkot. De senki se higgye, hogy ettől a vegetáriánus étrendtől ártalmatlanok lennének. Ezeknek az állatoknak a robosztus felépítése és hegyes fogai valóságos szőrös harci gépekké teszik őket. A természet ezek mellett felruházta őket két pár agyarral, és ennek a fegyverzetnek az összessége az erdő rettegett rémeivé teszi őket, amik veszélyt jelentenek minden ott élő emberre és állatra egyaránt. A vaddisznóknak megnyúlt és megkeményedett orra van, amit némely vidéken „túrónak” is neveznek, noha ezeknek az állatoknak semmi köze a tejtermékekhez. Jellegzetes röfögő hangot adnak, ami nagyjából úgy hangzik, mintha egy különösen kövér ember horkolna. Egy másik hiedelem szerint a vadkanok nagyon ingerlékenyek, és ha valaki feldühíti őket, bosszújukat kerítések ledöntésével és a krumpliföld feltúrásával töltik ki. Habár időnként magányosan élnek, a vaddisznók többnyire 3-5 tagú csoportokban járnak.

A hamvasztás, nos az biz' olyan dolog, amit az emberek eltanulhatnának a gnómoktól. A holttestek elásása a mezőn olyan, mintha lakomaasztalt terítenénk a szörnyeknek! A legjobb esetben csak néhány ghoul szagolja ki a dolgot, telezabálják magukat és mennek tovább a maguk útján. Ha viszont, az istenek mentsenek meg tőle, egy sírbanya veri fel tanyáját a temetőd mellett, akkor vége, hossza nem lesz a bajoknak. – Jacques de Villepin, Oxenfurti Akadémia Kevés szörny neve olyan találó, mint a sírbanyáké. Ahogy azt sejthetjük, vénséges, torz asszonyra hasonlítanak, akik sírkertek és csatamezők közelében őgyelegnek. A sírbanyák emberi holttestekkel táplálkoznak, különösen a rothadó velőt kedvelik, amit kiszívnak a csontokból hosszú, mozgékony nyelvükkel. Ha egy banya már felfalt minden elérhető tetemet, elkezdi öldösni az embereket és elásni a temetőben, hogy kivárja, amíg bomlásnak indulnak.

Nem is olyan régen a parasztfalucskák körüli területek hemzsegtek az őrző szellemektől. Ma már szinte lehetetlen brownie-t, buccát vagy lutint látni. És az angyalfik mindig elsőként távoznak. Ezt az árat kell megfizetnünk a civilizáció előretöréséért. – „A világ, amit elvesztettünk” előszavából, Dorregaray professzor Az angyalfik (néha összekeverik a lutinokkal) erdei lények, akik üregekben vagy mohos fatörzsekben élnek az emberi települések közelében. Hasonlítanak a gyerekekre viselkedésükben és kinézetükben is, és ahogy a gyerekek is, örömüket lelik a csínytevésben. Az angyalfik mélyen kötődnek az otthonukhoz és törődnek és vigyáznak az üregük közelében lakókra is. Őrködnek emberek és állatok fölött egyaránt, de természetüktől fogva félénk lényekként, eközben megpróbálnak rejtve maradni. Az angyalfikat vonzza az öröm és az ártatlanság, így gyerekek társaságában jól érzik magukat, és általában csak az ifjaknak mutatkoznak meg. Ezek a keményen dolgozó és okos teremtmények örömmel tesznek kisebb szolgálatokat azoknak, akikről gondoskodnak, viszonzásul és fizetségül csak némi élelmet és kidobott szerszámot kérve. Könnyen megsértődnek az otromba, hálátlan vagy egyszerűen durva viselkedéstől. Az angyalfik nagyra tartják a békét és a nyugalmat. Ha egy falu, amire egy angyalfi vigyáz, túl népes lesz vagy a lakói elfelejtik a régi szokásokat, akkor elhagyja azt üregét és elindul ismeretlen célja felé.

A legenda szerint Golyat valaha lovag volt, aki megszegte esküjét, ezért A tó hölgye megbüntette. Óriássá változott és a hegyekbe menekült – évente csak egyszer jön le a lakott síkságra, amikor az éhség rákényszeríti. Nem tudni, mennyi igazság rejlik a legenda mélyén, de vitathatatlan tény, hogy ez a veszélyes óriás megölt és felfalt pásztorokat és juhokat egyaránt, és annyira féli mindenki, hogy a nevelőnők vele ijesztenek a gyerekekre, ha nem eszik meg a zöldséget. Bár elvadult és gondolkodásra képtelen állatnak tartják, Golyat használ egyszerű eszközöket, amelyek roppant markában halálos fegyverré válhatnak. Geralt ellen harcolva Golyat egy malomkövet kapott fel, és minden csapása valóban csontzúzó volt. Szerencsére Geraltnak már volt némi tapasztalata óriások megölésében, és gyorsan végzett Golyattal is, három lovag nagyra értékelt segítségével – Milton de Peyrac Peyran, Palmerin de Launfal és Guillaume de Launfal volt a közreműködő.

Sajnálattal kell közölnöm Méltóságoddal, hogy Méltóságod fia elesett egy pokolfajzatra vadászva. Ott helyben meghalt a pajzshordozójával, az erdőjáróval, a hajtókkal, a kísérő parasztokkal és a kutyáival egyetemben. – Kavin Jell, a Vizima közelében lévő Villepin birtok intézője A pokolfajzatok két lábon járó izomkolosszusok, szarvas és fogakkal teli fejjel. Akárcsak ritkább rokonaik, a bumbakvesik, sűrű erdőkben, mocsarakban vagy ingoványokban élnek. Ha tehetik, kerülik az embereket, de ha nem tehetik, megölik őket minden nehézség nélkül.

Keskeny tollgerinc, ritkás tollzászló… Királygriff. – Ríviai Geralt

Ulfhedinn? Az meg mi, valami halfaj? – Professor Artibus Joannes Rack, földrajztudós, Skelligén veszett nyoma egy felfedező expedíció során Az Ulfhedinnek a vérfarkasok egyik válfaja, amely főként Skelligén fordul elő. A szigetek zord és kopár környezete magyarázza, hogy miért vadásznak elsősorban emberre, és miért erősebek szárazföldi rokonaiknál. Az öregebb és különösen veszélyes ulfhedinnek neve woref. Skellige egész történelmében csak néhány bátor harcos volt képes legyőzni egy ulfhedinnt, és mindegyikük nevére a mai napig hősként emlékeznek a balladák.

Sosem láttam ehhez fogható teremtményt! Olyan volt, akár egy óriás százlábú, de a fehér, teljesen fehér! Vittorius de la Vega doktor beszámolója a Fakó özveggyel való találkozásról Az óriás százlábú eme ritka alfaja a földmélység lakója, és szokatlan, fakó színkomplexiójának köszönheti nevét. A gyakoribb óriás százlábúhoz hasonlóan vaskos, kitines kültakarója és számos kampószerű állába van. Egynémely tudósok a fakó özvegyet laboratóriumukban tenyésztik, mivel petéi ideális alapanyagot jelentenek a mutagén főzetek előállításához.

Mondom, hogy vót… Az erdőn jártam, mikor elkapott az eső. Mondok magamnak: „Be kéne húzódni valahova, ne adják az istenek hogy elázzak és fölfázzak, az nem tréfadolog az én koromba.” Úgyhogy behúzódtam egy barlangba. Ott benn meg valami rám üvölt! Elhúztam mindjárt, de olyan sebesen, hogy a szél a lajbimat is kiszárította, mire hazaértem. – Velis Stail, javasember

Újra?! Te jó ég, asszony, teljesen ki vagyok facsarva… – Smalltoni Lester egy szukkubusznak, néhány nappal a cölibátusi fogadalma előtt Más szörnyekkel ellentétben a szukkubuszok és a menádok nem éreznek vágyat a gyilkolásra, nem szomjazzák az emberek vérét és többnyire valójában teljesen ártalmatlanok. Egy és csak egy dolog hajtja őket: a kielégíthetetlen bujálkodási vágy. Hiábavaló módon próbálják ezt kioltani azzal, hogy bármilyen emberszerű fajjal szexuális kapcsolatot létesítenek, akivel csak szembetalálkoznak. Bár azt be kell vallanunk, ezek az „áldozatok” ritkán fejtenek ki komoly ellenállást, ez még nem jelenti azt, hogy a szukkubuszok és a menádok ne jelentenének semmi veszélyt: véget nem érő élvhajhászásuk elsőre bár gyönyörteljes lehet, de nem egy embert kergetett már az őrületbe vagy éppen a halálba.

Egy kereskedő egyszer azt mondta nekem, egy eryniára emlékeztetem. Természetesen azonnal a fészkükbe teleportáltam, hogy saját szemével lássa, mennyire nem volt találó ez az összehasonlítás. – Lytta Neyd, a Coral néven is ismert varázslónő Akármennyire is nehéz ezt elképzelni, a Skelligén található eryniák még visszataszítóbbak – és veszélyesebbek – mint a hárpiák, közeli rokonaik. Bár a rothadásnak indult döghús a kedvenc eledelük, nem fitymálják le a friss húst sem, beleértve az emberi húst is.

Egyszer futamodtam meg életemben, a Jégóriás elől. És tudod mit? Nem szégyellem magam. – Rasmund Kvaalkje, a Torrdarroch klán evezőse Ez a hatalmas, ősi szörnyeteg minden valószínűség szerint fajtájának utolsó egyede. A Jégóriás sok tekintetben hasonlít az emberre, de kék, mint a fagy, és magasabb egy fánál. Bár gondolkodó lénynek tűnik, minden kísérlet, hogy kommunikáljanak vele ugyanúgy végződött – gyors és fájdalmas halállal.

Beann'shie sereg üvölt-rikolt, s e lárma hallatán tudod: halni fogsz még aznap éjszakán. Dun Dâre-i koldus Az ősi hagyomány szerint a beann'shie-k valaha volt asszonyok traumatikus élmények miatt élet-halál mezsgyéjén rekedt szellemei. Rikoltozásuk és bömbölésük rossz ómennek, az elkerülhetetlenül közelgő halál hírnökének számít, noha ők maguk állítólag sosem támadnak az élőkre. Leggyakrabban sápadt, kisírt szemű nők képében jelennek meg – arcuk barázdált, testük ráncos és élettelen.

Bogyókat szedek, ahogy az évnek ebbe a szakába mindég szokok. Azt egyszerre megrázkódnak a fák és meglátom… aztat… egy erdőből visszatért nő beszámolójából Az erdőrém a lesiként ismert szörnytípus egyik alfaja. Felbukkanása nehezen járható, lakatlan erdőségekben a legvalószínűbb. Emberre főszabályként csak akkor támad, ha fenyegetve érzi magát, de ha nekivadul, nagyon komisz tud lenni, és mivel elég erős erős, nagy valószínűséggel okoz súlyos sérüléseket. Az étvágya legendás , több húst tud felzabálni, mint egy esküvőre beszabadult hadsereg. Hatalma van a növények felett, melyekhez éteri kapcsolat fűzi. Ha valaki pusztítani kezdi területe növényzetét, azonnal megjelenik, hogy a vétkest megbüntesse.

A pók sosem barátkozik legyekkel. – Ofieri közmondás Hasonló mondásnak lenne alapja a mi vidékünkön is, az arachnomorfokra vonatkoztatva és mindenre, ami nem képes elmenekülni előlük – azaz a világ majdnem minden teremtményére. Igaz, a szántóvetőknek vagy a favágóknak nincs félnivalójuk tőlük napi munkájukban, mivel az arachnomorfok, mint a pókok távoli, Együttállás utáni rokonai, inkább szeretik a mély, sötét barlangokat és az elhagyatott nyirkos mocsarakat. Bárki, aki beléjük botlik, jobban teszi, ha számot vet lelkiismeretével és evilági ügyeivel, mert az élete hamarosan véget ér, minthogy a világ leggyorsabb embere sem futhat el előlük és csak néhány witcher képes megölni őket. Még rosszabb és agresszívebb fajtájuk az arachnomorf kolosszus, ami képes egy egész ökröt pillanatok alatt felfalni.

Eltöprengtem – mit keres egy kupac jég egy labor közepén? Aztán a kupac jég felkelt és eltörte a lábam. – Yannick Lovt, betörő A jégelementál mágiával életre keltett vízjégből áll. Híján öntudatnak és szabad akaratnak, ez az elementál korlátlanul engedelmeskedik az őt megalkotó mágus parancsainak. Ezek a parancsok pedig többnyire egyetlen szótagból állnak: ölj!

Jófajta lábbeli kell, aszondod? Hozd el nekem egy ezüstbaziliszkusz irháját, olyan csizmát varrok belőle, amilyet még nem látott a világ. – Anatole Vizholy, beauclairi suszter

A parasztnépség fejedelmi vérdíjat kínált nekem egyszer egy sárkánygyíkért. Francos nagy bukszát, telis-teli arannyal… de nem fogadtam el. Holtába senki se költekezik, a sárkánygyík meg nem holmi kövidinka ám! Zator, crinfridi kastás A sárkánygyíkot gyakorta tévesztik össze a vivernekkel és a villásfarkúakkal. Te ne tedd: a sárkánygyík ocsmány és rendkívül veszedelmes fajzat, vivernnel való összetévesztését kevesen ússzák meg élve. Az utóbbinak kell pár pillanat, hogy széttépjen és felzabáljon egy gyanútlan embert – az előbbi egy szemvillanás alatt szénné éget a leheletével.

N’arache aen woed endicen [Ne ébreszd fel az alvó arakászt]. – tünde közmondás Erős ollók, borotvaéles fogakkal teli rágószerv és halálos méreggel teli mirigyek – ezek alkotják az arakászok halálos arzenálját. Minthogy az emberek és a háziállatok fontos részét képzik ezen lények táplálékának, az arakászokra szóló megbízások fontos részét képzik a witcherek bevételi forrásainak.

Mondják, a holtak szeretik a csendet. A nevükben nem nyilatkoznék, de a dögrémek bizonyosan. – Heinrich Von Grott Bár a dögrémek nem különösebben vonzó teremtmények, nem ajánlatos ellenük erőszakkal fellépni. Ha békén hagyják őket, nem jelentenek veszélyt senkire. A harcnál többnyire sokkal jobban érdekli őket az üst, amiben váladékaik kotványát kevergetik. E faj egyedei jobbára ősi temetkezési helyeken tanyáznak, bár észlelték már őket újabb keletű temetők, illetve tömegsírok közelében is. A dögrémek a téli hónapokat emberi alváshoz hasonló, mély letargiában töltik. Magányosan élnek , csoportosan gyakorlatilag sosem fordulnak elő. Ha azonban területüket fenyegetve érzik (és elég egyetlen lépést tenni egy dögrém területén ahhoz, hogy az fenyegetve érezze magát), a kreatúra veszedelmes ellenféllé válik, és fajtársait sem rest segítségül hívni a behatoló ellen.

Az árny nem több tisztátalan tudatnál, melyet önnön jóvátehetetlen vétkeinek súlya nyomaszt. A férfi, aki feslett nőkkel hentereg és megfosztatik az éjszakai nyugodalomtól, gyakorta árnyakról vagy fantomokról képzeleg, és csapszékben is róluk zagyvál. Sabine of Dal, szibilla és Lebioda-papnő

Ismered azt a dalocskát, amiben a medve megmássza a hegyet, hogy megnézze, mit lát onnan? A legnagyobb baromság, amit valaha is hallottam. Ha a medve megmászik egy hegyet, az nem nézni megy. Hanem vadászni. Ölni. – Jahne Oldak, udvari vadász A medvék mindenevők – ami azt jelenti, hogy az ember jól megfér az étrendjében a bogyók, a gyökerek és a lazac mellett. Amikor emberi lakomát csapnak, legtöbbször a balga mód a területükre tévedt utazókból vagy egy medve elejtését életcélul kitűzött vadászokból lakmároznak. A medvéknek több alfaja ismeretes – feketemedve, jegesmedve és barlangi medve – amelyek színben, méretben és erőben is eltérnek egymástól. Mindegyiknek van azonban egy közös vonása: a szinte páratlan képesség az ölésre.

Olyan, mint valami virág. Egy ocsmány, undorító virág. Blasco Tennerbe utolsó szavai A szúrcsohó olyan, akár egy gigászi és fölöttébb csúf virág, mely a harmatfűfélék legveszedelmesebb sajátságait elegyíti. Azonban a legnagyobbra nőtt harmatfűnél is sokkalta veszedelmesebb. Sajátos megjelenése okán gyakorlatilag lehetetlen felismerni a sűrű növényzetben. Mire az ember elég közel kerül hozzá, hogy azonosítsa, rendszerint elkésett a meneküléssel. A közhiedelem szerint a szúrcsohó átkozott növény, mely haldoklók vére áztatta földből sarjad. Pogromok, véres rítusok és kegyetlen gyilkosságok helyszínén a leggyakoribb. Napjainkig négyféle szúrcsohó típus került katalogizálásra a barnától (a legkevésbé veszélyes), a zöldön át a bíborig (a legveszélyesebb). A negyedik variáns, melyet a szóbeszéd szerint Ban Ard mágusai tenyésztettek ki, a sárga szúrcsohó, mely ártalmasság tekintetében zöld rokonával vetekszik.